Ukrajna orosz megszállása Kelet-Európát rendezetlen helyzetbe sodorta, felborítva az amúgy is ingatag világrendet. De mi következik a háború után? És hogyan alakítja majd a háború vége a régió forradalmi mozgalmainak kilátásait?

A háború termékeny talaja lett a nacionalisták és militaristák számára, akik Ukrajnában, Oroszországban, Lengyelországban és Európa más részein toboroznak. A fegyverek, amelyeket a NATO Ukrajnába és a környező régiókba küld, még évekig ott maradnak, és a donbasszi és szíriai proxyháborúk mintájára a jövőbeni polgárháborúkban a térségben egyre több áldozatot követelnek majd. Azok a katonák, akik túlélik a harcokat, magukkal hozzák a traumatikus élmények következményeit, amelyeket egyesek közülük saját közösségeikben - vagy mások közösségeiben, mint zsoldosok a jövőbeli konfliktusokban - fognak újra átélni. A patriarchátus és a fundamentalizmus jellemzően felerősödik a háborúskodás következményeként, ahogy azt Libanontól és Palesztinától Iránon át Afganisztánig láthattuk - és vitathatóan, kisebb mértékben, az Egyesült Államokban is, Afganisztán és Irak lerohanását követően.

Ahogy Volodimir Zelenszkij ukrán elnök maga is elismerte, ez a háború egy lépés az állandó militarizáció világa felé, amelyben a militarizált rendfenntartás izraeli modellje lesz a norma, és a nyers erő lesz a politikai nézeteltérések megoldásának legfőbb eszköze. A háborúk, gazdasági és ökológiai válságok által elűzött hatalmas menekültpopulációkat nemzeti és etnikai hierarchiák szerint fogják elkülöníteni - befogadó otthonokban tartják őket, internálótáborokba zsúfolják őket, vagy visszaszorítják őket a határvidékre meghalni.

Mindezekre válaszul az anarchisták azt remélik, hogy egy másik jövőképet tudnak kialakítani, szolidaritást teremtve a háborúellenes, nacionalista és államellenes mozgalmak között minden határon és különbségeken túl. Ahelyett, hogy azonosulnánk bármelyik kormánnyal vagy kapitalista tömbbel, és egyesek rossz cselekedeteire hivatkozva mentegetnénk mások rossz cselekedeteit, célunk, hogy alulról jövő akciókkal megteremtsük a háború és a kizsákmányolás elleni harc képességét. Ha előre látjuk azokat a kihívásokat, amelyekkel a társadalmi mozgalmak az egész régióban szembesülni fognak a háború után, az segíthet nekünk prioritásaink meghatározásában.

Orosz elvtársainkkal közösen elkészítettük Vlagyimir Platonenko alábbi cikkének fordítását, amelyben azt vizsgáljuk, hogy milyen kilátások várnak a társadalmi harcokra Ukrajnában, Fehéroroszországban és Oroszországban a háború befejezése után. Egy korábbi, a háborúról szóló cikkének angol fordítása itt olvasható. Bár Platonenko biztosra veszi, hogy Oroszország csúfos vereséget szenved - amit mi aligha tartunk előre eldöntött dolognak -, ezt a szöveget azért tartjuk értékesnek, mert rámutat az ukrán kormánnyal való azonosulás veszélyeire, és hangsúlyozza az orosz liberálisok felelősségét a mai oroszországi helyzetért, amely akkor is megismétlődhet, ha Putyint valahogyan kiszorítják a hatalomból.

---

Háború és társadalmi harc Ukrajnában

A legrosszabb dolog, amit Putyin tett Ukrajnában [sic - a szerző feltehetően úgy érti, hogy “azon kívül, hogy számtalan embert meggyilkolt, megsebesített és kitelepített”], hogy kibékítette a hatalmat a néppel. Az ukrán elnök az egyetemes kritika tárgyából az ukrán Charles de Gaulle-vá változott. ¹ Az ukrán belügyminisztérium tábornoka felajánlja, hogy kiszolgáltatja magát az orosz hadseregnek az ostromlott város civileinek kiszabadításáért cserébe, és nemzeti hőssé válik. Ukrajna egész lakossága, a hajléktalanoktól az oligarchákig, egyesül a közös harcban. Ugyanaz zajlik le, mint a Szovjetunióban 1941-ben, amikor Sztálin mindenkit “testvéreknek” nevezett, és az emberek hittek az őszinteségében. Ha az a háború a Szovjetunió belháborúja volt, akkor ez most Ukrajna belháborúja lett. Harkovot és Mariupolt Sztálingrádnak, Leningrádnak vagy a breszti erődnek tekintik. Emlékeztek, hogyan énekelt Viszockij a leningrádi blokádról? “Mindenki éhezett, még az ügyész is”. Nos, nem mindenki éhezett, és a magasabb rangú tisztviselők közül senki sem halt bele a betegségekbe. De az emberek emlékezetében úgy maradt fenn, ahogy a költő énekelte. Ugyanezt fogják mondani és énekelni Mariupolról vagy Harkovról. És amikor a háborúnak vége lesz, minden megpróbáltatásért ezt fogják okolni. Az éhezőket és a hajléktalanokat megnyugtatja majd, hogy ők győztek. És a társadalmi Majdan [azaz felkelés],² amely lassan kitörhetett volna Ukrajnában, most hosszú időre el lesz halasztva.

Ez már megtörtént a Krím annektálása után. A Majdanon [azaz 2014-ben], sokan azt mondták, hogy Janukovics után most az oligarchákkal kell foglalkoznunk. Miután Oroszország elfoglalta a Krímet,³ ezt elfelejtették. “Most nem. A haza veszélyben van”. Most újra megtörténik, de sokkal keményebb hangnemben.

Hogy igazságosak legyünk, a hatalom és a nép közötti ellentmondások, valamint a felső és alsó osztályok érdekei és céljai közötti különbség nem szűnt meg. A poltavai területen, ha nem tévedek, elkoboztak a falusiaktól… tizenegy orosz tankot (az oroszok által elhagyottat). Vagyis a falusiak szántónak vagy traktornak akarták használni ezeket a tankokat, és az ukrán hadsereg elkobozta őket. De egyelőre az ilyen ellentmondásokat a kormány javára oldják fel - a közös győzelem nevében.

Ukrajna egy dologban mindig is jó volt: bevett szokás volt leváltani azt az uralkodót, aki nem tetszett a népnek. Ez különböztette meg a moszkvaiaktól (az ókori Oroszországtól), ahol a cár alakja szent volt. Kivételt képezett a Zűrzavaros idők, amelynek a kereskedő (Minin) és a fejedelem (Pozharsky) vetett véget. Ukrajnában azonban mindig is az volt a szabály, hogy a népszerűtlen vezetőket kiszorítják. Ez az ukrán hagyomány legalább a kozák időkig nyúlik vissza. Hány ukrán kozák atamán fizetett pozíciójával, sőt néha az életével a “népszerűtlen intézkedésekért”! Hogy ez a hagyomány most folytatódik-e, nehéz megmondani.

Lehetséges, hogy igen. Nemcsak az ukrán hadsereg harcol az orosz hadsereggel, hanem a területvédelmi egységek is. Vagyis: az egyszerű emberek - akiknek most már van fegyverük. Lehet, hogy megtartják őket. Részt fognak érezni a győzelemben, és tiszteletet fognak követelni a hatóságoktól. A hatóságok nem fogják tudni egyszerűen táborokba szórni őket, ahogy Sztálin tette a második világháború frontveteránjaival.

De a hatóságok becsaphatják az embereket azzal, hogy a haragjukat az államról a külső ellenségre irányítják át. Ez különösen könnyű lesz, ha Oroszországot legyőzik, de nem végeznek vele. Arról nem is beszélve, hogy mindez a győzelem után fog történni. És előtte lesz egy szent háború, amelyben a nép és a párt egyesül. Vagyis a nép és a kormány, ebben az esetben.

Fehéroroszországban

Ha Ukrajnában a háború kibékítette a hatalmat a néppel, vagy inkább a népet a hatalommal, akkor Fehéroroszországban inkább az ellenkezője a helyzet. Lukasenko nem akar háborúzni. Ő sem akar belekeveredni ebbe a leszámolásba. Azonban részt kell vennie benne, még ha csak úgy is, hogy engedi Putyin hadseregét áthaladni a területén. Az pedig, hogy a fehérorosz hadsereg csatlakozik-e a háborúhoz, továbbra is nyitott kérdés.

Az emberek nem akarnak háborút Ukrajnával. Még szabotázst is szerveznek a vasútvonalakon. Ráadásul a fehérorosz önkéntesek már Ukrajna oldalán harcolnak, külön egységbe tömörülve. Egyértelmű, hogy a jövőben ez lesz a Lukasenko-ellenes hadsereg alapja. El lehet képzelni, hogy melyik oldal kapja meg a fehérorosz nép többségének szimpátiáját, ha háború lesz Lukasenko támogatói és ellenzői között. Mivel a Nyugat nem ismeri el Lukasenkót legitim elnöknek, feltételezhető, hogy a Lukasenko-ellenes hadsereg nem fog hiányt szenvedni élelmiszerben, felszerelésben és fegyverekben. És nagy valószínűséggel győzni is fog. A kérdés az, hogy mi lesz ezután Fehéroroszországban.

A fehérorosz liberálisok a 2020-as tüntetések tönkretételével értéktelenségüket. Ez azonban valószínűleg nem fogja megakadályozni őket abban, hogy a győzelemben való részvételt (“Keményen dolgoztunk!”) és a kormányban való helyet követeljenek maguknak. Annál is inkább, mivel az egész egyesült Nyugat az ő oldalukon áll majd.

Fehéroroszországban gyakorlatilag nincsenek leninisták. Ezt a rést maga Lukasenko foglalja el, aki a tömegek engedelmességéért cserébe a jóléti állam megőrzését ígérte. A klasszikus nacionalisták ott is gyengék - Lukasenko fő ellenségeinek tekinti őket, és elnyomott mindent, ami a fehérorosz kultúrához kapcsolódik. Vannak viszont “anarcho”-nacionalisták [sic]. ⁴ Nehéz azonban megbecsülni, hogy mennyire erősek.

Ugyanakkor a 2020-as eseményekig meglehetősen erős anarchista mozgalom volt Fehéroroszországban. A liberálisokkal ellentétben az anarchisták nem adtak virágot a rohamrendőröknek, és nem buzdítottak másokat arra, hogy ugyanezt tegyék. Nem csoda, hogy sokan közülük rácsok mögött végezték. De még ezután is, ha jól tudom, elég sok anarchista van az Ukrajnában harcoló fehérorosz különítményben. Legalábbis a fotók ezt mutatják.⁵ Tehát, hacsak az ukrán hatóságok vagy a fehérorosz ellenzék nem “szabadul meg” tőlük (és valószínűleg az ukrán hatóságoknak nem lesz rá szükségük, a fehérorosz ellenzék pedig egyszerűen nem lesz képes erre a győzelem előtt), akkor a Lukasenko feletti győzelem után az anarchisták önálló erővé válhatnak Fehéroroszországban.

Oroszországban

A legrosszabb helyzet [a jövőbeli kilátások tekintetében] az Orosz Föderációban van. A lakosság legaktívabb és legképzettebb része külföldre menekül, vagy a háborúkban porrá zúzódik. Az ukránoknak behódoló katonák egy része átállt Ukrajna oldalára, és azon az oldalon szándékozik harcolni. De ezek az emberek túl kevesen vannak ahhoz, hogy Oroszország felszabadítóiként bevonuljanak Moszkvába. A legtöbb, amiben reménykedhetnek, hogy az Orosz Föderáció veresége esetén annak kormánya beleegyezik, hogy ne mint külföldiek és nemzetárulók, hanem mint teljes jogú állampolgárok térhessenek vissza az országba. Legfeljebb különösen megbecsült állampolgárok lehetnek, de ennél több nem.

Ha hinni lehet Julija Latinyinának, létezik egy projekt az orosz emigránsok hálózatának létrehozására, de hogy mi áll e mögött, és hová vezet, az még nem világos. Az a tény, hogy a szociáldarwinista Latinyina ebbe vetett reményeket, inkább riasztó, mint bátorító a társadalmi igazságosság hívei számára.

A monarchista hagyományokkal rendelkező mai Oroszországban a jelenlegi rendszer elleni bármiféle harc erősen Navalnijhoz és a liberálisokhoz kötődik, akiket Navalnij valószínűleg a leginkább támogatni fog, ahogyan egykor Jelcin is tette. Ez a Jelcin-korszak, majd a Putyin-korszak megismétlődéséhez vezethet. Hadd emlékeztessem az olvasót, hogy Jelcin és liberális környezete volt az, aki először tönkretette és kirabolta az orosz népet, majd Putyint nevezte ki a zsákmány őrzésére.

Ez azt is jelenti, hogy a liberálisok közvetlenül felelősek azért, hogy Putyin hatalomra került, és az általa elkövetett összes szörnyűségért. Azonban eltökélt szándékuk, hogy az egyszerű emberekre hárítsák a felelősséget, és rájuk hárítsák a számlát, amelyet a Nyugat a legyőzött Oroszországnak fog felmutatni.

Hozzá kell tenni, hogy ha a vad kilencvenes években az orosz üzletembereket egy új népi forradalomtól a gengszterharc mentette meg, amely az aktív lakosság jelentős részét kiirtotta (és nem a legrosszabb részét, mert az ilyen harcokban először azok haltak meg, akik megőrizték emberségük egy kis maradványát, míg a legrosszabb gazemberek túlélték), akkor most ugyanez a lakosság egy része a háborúban (és a háború utáni hasonló harcokban, amikor a rabláshoz és gyilkoláshoz szokott katonák visszatérnek a frontról) fog elpusztulni.

Röviden, hacsak nem repül valami “fekete hattyú” az orosz nép segítségére, Oroszország megismétli Jelcin-Putyin három évtizedét, ami után az ország valószínűleg elpusztul [sic], kivéve Moszkvát és néhány más régiót, ahol “virágzó gazdaság” jön létre, 12 órás munkanappal az egyszerű emberek számára és elit éttermekkel és bordélyházakkal az oligarchák számára.

Lehetséges felbomlás

Ez a “fekete hattyú” többek között az ország különböző régiókra való felbomlása lehet. Ezt sem az orosz liberálisok, sem a Nyugat nem akarja, mert akkor nem lesz világos, hogy kitől lehet majd jóvátételt kérni. Valójában az, hogy Moszkva atrocitásaiért nem hajlandóak fizetni - szó szerint és átvitt értelemben is -, lehet az egyik oka a különböző régiók szétválásának. Jelenleg egy ilyen szétválás lehetetlen, mert azt a szövetségi hadsereg gyorsan elnyomná, amivel szemben a régióknak egyszerűen nincs mivel szembeszállniuk. De Oroszország veresége után a helyzet megváltozhat, mivel a szövetségi hadsereg meggyengül, és a régióknak saját helyi katonai alakulataik lesznek.

Ha az ország összeomlik, a vertikális hatalom monolitja is összeomlik, és senki sem lesz képes ráerőltetni a saját gazdasági modelljét az egész országra, a Baltikumtól a Kuril-szigetekig, ahogy Oroszországban történt (ne feledjük, hogy az első csecsen háború egyik fő oka az volt, hogy Csecsenföld elutasította a Gaidar-Chubais -féle privatizációs modellt). Már beszéltünk arról a lehetőségről, hogy elkerülhető a jóvátétel kifizetése (amit a hatóságok az egyszerű emberekre próbálnak majd rákényszeríteni, nem pedig a korrupt hivatalnokokra). Végül a területi felbomlás lehetővé teszi a forradalmárok és más bajkeverők számára, hogy szükség esetén a hatóságok üldözése elől egyszerűen átköltözzenek egy szomszédos régióba - és ha szükséges, mindannyian egy régióban gyűljenek össze, ahogyan a különböző országok aktivistái a Majdanra gyűltek össze.

Mindez azonban csak akkor valósulhat meg, ha az összeomlás a latin-amerikai modellt követi, amelyben a korábbi tartomány minden lakója (amelynek határai nem esnek egybe az etnikai határokkal) nyelvtől és származástól függetlenül egyenlő jogokat kap, nem pedig az afrikai modellt, amelyben egy etnikai csoport tagjai sajátjuknak tekintik az új országot, és annak minden más lakosát (jobb esetben) asszimilálják, (rosszabb esetben) kiirtják, vagy egyszerűen másodrendű állampolgárrá degradálják. Ez utóbbi esetben társadalmi harc helyett etnikumok közötti konfliktust kapunk.

Ukrajna elszakadása latin-amerikai mintára történt; a modern Ukrajnában ugyanannyi orosz, zsidó vagy akár örmény családnevű ember van, mint ahány ukrán név van az Ukrajnát megszálló orosz hadsereg katonái között, míg az Ivanovok és Koganovok megkülönböztetése Ukrajnában csak azoknak a gyulladt képzeletében létezik, akik Szolovjovot és Szimonjant [neves orosz televíziós propagandisták] hallgatják. Csecsenföld elszakadása azonban a fent leírt második modellt követte: nemcsak az oroszok, hanem más etnikai csoportok képviselői is szembesültek a csecsenek diszkriminációjával. És jelenleg nehéz megmondani, hogy melyik lehetőség játszódna le, ha az Orosz Föderáció felbomlása bekövetkezne.

Ez sok tényezőtől függ majd, köztük tőlünk is - bár sajnos nem csak tőlünk.